Elhunyt BÓC ISTVÁN (1955 - 2011) A legokosabb és legrendesebb ember akit ismertem. Emlékét őrizzük utolsó gondolataival és egyik utolsó fotójával.
Amikor nagy a baj - túlélési taktikák a beteg,az onkológus és a pszichológus szempontjából
A legtöbb baj közös tulajdonsága, hogy hirtelen következik be. Pár nappal, pár órával korábban még nem volt jelen, vagy legalábbis nem tudtunk róla (egészségesek voltunk).
Még megvolt a lakáskulcs, megvolt a pénz, de ez az állapot pillanatok alatt megváltozhat. A beteg: Bóc István vagyok, 2008-ban - 53 éves koromban - diagnosztizáltak glioblastomával, rosszindulatú agydaganattal a jobb halántéklebenyemen. Ez a daganattípus igen agresszív, a műtétek után szinte mindig újra nő. Az azonnali műtéttel eltávolították ugyan, de sajnos a daganat a várhatónak megfelelően viselkedett, kemoterápia és sugárkezelés ellenére. Így évekig tünetmentes voltam, és mindennapi életet tudtam élni (munka,család). Sajnos ez az állapot megszakadt, a daganat olyan területeket kezdett el nyomni, amelyek mozgáskoordinációt szabályoznak. Így bal oldalam szinte teljesen megbénult, és kórházba kellett költöznöm. Ez persze a saját és környezetem teljes életét felborította. A kórházi lét nehézségeket, és addig ismeretlen örömöket is tartalmaz. Hihetetlen öröm, amikor egy rég nem látott barát feltűnik az ajtóban - megértjük, hogy mit is érez a kiskutya, amikor gazdája hazatér. Legszívesebben körülugrálnánk a vendéget, de ekkor esetleg elmeorvost hívnak, és béna lábbal amúgy is nehéz ugrálni. Én is a kórházban jöttem rá, hogy milyen sok barátom van; különben nem vettem volna számba. Amikor Bánhidi belépett az ajtón, egymásra mosolyogtunk. Amikor az évtizedek óta nem látott osztálytárs, Bánhidi Zoli (Banyó) megkérdezte, mit segíthetek - azonnal adtam neki feladatot. Ha segíteni akar, hadd segítsen, bennem ne csalódjanak a barátok. Gyorsan megtöltöttem egy kacsát, és a kezébe nyomtam. Nem váltottunk egy szót sem, csak egymásra mosolyogtunk, és Ő azonnal kimosta az edényt. Persze ehhez kellett az a korábbi 30 év is. Annak idején a Beatles megénekelte: All you need is love - csak szeretet kell. Bármilyen nagy bajba kerülünk, meglátjuk hogy barátaink és családunk szeretete kisegít onnan. Mindenestre a beteg céljai kicsit lerövidülnek. Mindent a napi problémák váltanak fel (étkezés, széklet, vizelet), melyek elnyomják a hosszabb távú célokat. Ezt a helyzetet el kell fogadni, így sikerül megőriznünk a legtöbbet emberi méltóságunkból. Próbáljuk humorral kezelni a helyzetet; én például bárgyú versek faragásával mulattam az időt. A hátsóm vörös lett a sok fekvéstől, de a nővérek azonnal kezelni kezdték. Erről szóló soraim:”A fenekem olyan vörös, mint őserdei majomé; a reggeli is finom volt, virsli volt és hozzá majoné’ ”
Naplóbejegyzés: 2012.01.01.10:06 |